Új-Zéland 2007

Megvan! A repjegy és az iskola is ki van fizetve.

A jegyért először besétáltam a Singapore Airlines budapesti irodájába, a Komjádi uszoda mellett. Egy kis iroda volt, ahol mai fejjel nem biztos, hogy vennék 320 000 forintos repjegyet. Ez az összeg valamiért nagyon beleégett a fejembe. Mintha dollárárfolyamhoz lett volna kötve, és mintha azon izgultam volna, hogy ha várok és változik az árfolyam, felmegy az ár. De megvettem: indulás 2007. február 2.! A kocka el van vetve. Megyek!

Az iskolát természetesen egy budapesti közvetítő irodán keresztül intéztem, mert nulla angollal (na jó, „I am, you are” szinten) azért ez kihívás lett volna. Itt a legfontosabb kérdés a szállás volt. Családnál? Jézusom, nem! Drágább, és hogyan kommunikálnék velük? A másik lehetőség egy apartman volt, amit az iskola biztosított, és olcsóbb is. Hát persze, hogy ezt választottam. Mert a pénz az pénz.

De még mindig nem szóltam senkinek. A régi weboldalamra felkerült egy visszaszámláló, de a barátoknak nem árultam el, mi ez, csak annyit, hogy lesz valami. El sem tudom képzelni, mire gondolhattak. 29 évesen ez nem is érdekelt, de a történtek távlatából most már azért kíváncsi lennék rá.

Nem igazán tudom naphoz kötni. Ez már olyan rész, ami elszürkült, vagy az agymanók egyszerűen kitörölték. Ha mondanom kell valamit, talán 2006 eleje lehetett. Valószínűleg történt valami az életemben, ami erre az elhatározásra ösztökélt: menni kell.

Miért pont Új-Zéland? Alapvetően angolul szerettem volna tanulni. Meguntam az itthon, magyar tanártól tanult, végtelenített „I am, you are” leckéket. Tudtam magamról, hogy nem szeretem a szabályokat, főleg megtanulni őket. Nekem helyben kell tanulnom, a nyelvet használva.

Aztán jött az ország kérdése. Anglia? Valamiért akkor úgy gondoltam, hogy ott annyi a bevándorló, magyar, lengyel, hogy sosem tanulnám meg rendesen a nyelvet. Málta és az USA mint hely nem érdekelt. Ausztrália? A világ tíz legveszélyesebb állatából a top 3 ott él. Maradt Új-Zéland.

A hely megvolt, jöhetett a gyűjtés. Kiszámoltam a repjegyet, a megélhetést, és láttam, hogy tanulói vízummal legfeljebb 3 hónapot maradhatok. Átrágtam a dolgot, és elkezdtem spórolni: párizsis kenyéren éltem, passzoltam a nyaralásmeghívásokat. Mindezt úgy, hogy eldöntöttem: senkinek nem mondok semmit. Talán majd indulás előtt.

Hogy pontosan mikor indulok, azt akkor még nem tudtam. Szeptember környékére viszont összejött annyi pénz, hogy kifizessem az iskolát és a repjegyet, és láttam, hogy a következő hónapokban további spórolással azt is összeszedem, amiből három hónapig megélek ott. Ebbe az útba beleforgott az anyai nagypapám öröksége is, amit családon belül adtam el.